A szülők és kamaszok között általában van egy állandó megoldhatatlannak és érthetetlennek tűnő feszültség. Szinte minden családban. Hol jobban, hol kevésbé. Hol gyakrabban, hol ritkábban. Hol felszínesen, hol zsigerbe hatolóan. De van. Ott van. Ezt kár lenne tagadni. De mi lehet az oka?

Lehet simán a generációs különbségre fogni, vagy lehet, hogy egyszerűen csak másképp nőttünk fel, más lett a világ, más korosztály vagyunk? Egyébként is teljesen rendben van az, hogy a gyerekek és szüleik között feszültség van? Miért nem értjük őket, és ők minket? Több magyarázat is van rá, pszichológiai, életkori, társadalmi megközelítésben. Az alábbi írásban azonban most egy másik, kicsit spirituálisabb oldalról közelítem meg a témát. Így aki nem hisz a számok mögött rejlő értelmezésben, ne is olvassa tovább. 😊

Sorstani hatások

Nekünk szülőknek, akik az 1960/70/80-as években születtünk, jó eséllyel van kamasz gyerekünk, nem is egy. Mi vagyunk azok a szülők, akik még bőven az 1-essel kezdődő évezredben láttuk meg a napvilágot. (Nyilván sokan mások is születtek 1900 valahányban, de itt most kifejezetten csak azt a korosztályt érintem, akiknek lehet 12-20 éves kamasz gyereke).

Tehát nekünk, akik a fenti dátummal születtünk, különösen fontos az önérvényesítés, az ego száma, azaz az 1-es szám, ebben mindannyian egyezünk. Ez a szám jelenti az életben maradást, mert a mi szemléletmódunkban benne van az, hogy toljuk, kibírjuk, dolgozunk, szenvedünk, hajtunk, megyünk, csináljuk, elintézzük, ne haljunk éhen, és megpróbáljunk a felszínen maradni. Felelősek vagyunk magunkért, teremtünk, elkezdjük a dolgokat, megvalósítjuk. Önállóan, egyedül. Ez mind az 1-es számhoz kapcsolódik, mely szám összekapcsoló jellegzetessége ennek a korosztálynak.

És a fenti nézettel bizony nagy összeütközésben vagyunk a saját gyerekeinkkel.  

A 2000-es években, azaz 2-vel kezdődő években született gyerekek nem szeretnének annyi energiát befektetni, annyit beletenni, annyit gürizni, annyira egyedül csinálni mindent, mint ahogyan mi tesszük. Miért? Mert a 2-es szám az együttműködés száma, (már nem az egoé, mint az 1-es), a spirituális különleges képességek használatának száma, annak a száma, hogy bölcsebben és óvatosabban kezeljék a körülöttük lévő világot, és valahogy nekik zsigerből jön az, hogy egymásra számítva, egymással összefogva lehet elérni valamit a világban. 

Ők már kevésbé motiválhatóak a szülők által, és azok a dolgok által amik a szülőket mozgatják (ösztönös túlélés). Nekik egészen más az indíttatási alapjuk is: nem akarnak mindenképpen fizikailag dolgozni, ők már „antennások”, jobban működnek a megérzéseik, más információkra vannak kiéhezve. Nem véletlen, hogy mi szülők (bár használjuk) haragszunk az internet világára, a kütyükre, a mobilokra. De meg kell értenünk, hogy ők máshogyan dolgozzák fel és máshonnan kapják az információt. Nevezhetjük akár mutálódásnak is, de el kell kezdenünk megérteni, hogy nekik más az információs éhségük és készletük. Nyitottabbak, őszintébbek, bátrabbak, könnyedebbek. Nekik nem etalon az, ami a szülőknél a hétköznapokban működtethető, ők már azokat lesöprik az asztalról. A túlmozgásos szülőkben sokkal inkább benne van a „güzülés”: az, hogy mindenért meg kell küzdeni, hogy több diploma kell, hogy nyelvvizsga kell, hogy mindenért meg kell dolgozni, semmit nem adnak ingyen, ez így normális, így vált be. Nekünk.

A mai kamaszoknak azonban ezekre már nincs szüksége. Ha nem is mondják, de biztos, hogy azt gondolják a szüleikről: minek neked ez a sok gürizés? Tök hülye vagy, miért kell 5 nyelven beszélni? Minek éjjel nappal dolgozni? Minek még egy diploma?

De hogy is van ez? Spirituális szempontból amikor a lélek leszületik, akkor valami körbeveszi a világban, beleszületik egy adott helyzetbe (családba), és annak megfelelően, hogy mit tapasztal, a saját tempójában fejlődik. Amikor mi szülők születtünk az 1900-as évek második felében, sokkal lassabb volt a világ, nekünk fokozatosan kellett hozzászoknunk a telefonhoz, internethez, tv-hez. Ők ebbe beleszületnek, nekik nem kell hozzászokni, nekik mindez adott születésüktől fogva.

Mit akarunk mi szülők magyarázni bármit is egy olyan gyereknek, aki „már tudja”, aki más érzékkel, más tudással rendelkezik, mint mi, aki többet tud egy csomó dologról, mint mi magunk?

És mégis nekünk szülőknek úgy kell tennünk, mintha mi előttük járnánk. De ez nem igaz. Ők sokkal előrébb járnak szellemben, lélekben.  De mivel fizikai értelemben mégiscsak előrébb járunk, törekedni kell arra, hogy legyenek olyan dolgok, helyzetek, ahol valóban ők vannak mögöttünk és nem fordítva. És ha ők ezt tudják, akkor igenis hozzánk fognak fordulni, mert lesznek olyan esetek, amikben tudunk számukra iránymutatóak lenni.

A szülők többsége sajnos nem is törekszik arra, hogy figyeljen, tanuljon a kamasztól (ha kisebb a gyerek, akkor meg pláne nem!) hanem eleve azzal az attitűddel áll a gyereke felé, hogy én vagyok a felnőtt, és tudom a tutit, az van, amit én mondok, úgy kell tenni ahogy én, mert én vagyok az anyád/apád. Csakhogy ez nem teljesen így van. Azt kell megérteni a szülőknek, hogy más „szintről” jöttünk. Ezért, ha van valami, amit ők jobban tudnak, és ezt mondják, is, az sokszor valós. Ők sokkal  nyitottabbak az előző életre is, és az információkat (bár csak tudat alatt), de onnan hozzák magukkal. Nem kell mindenkinek hinnie az előző életekben ahhoz, hogy lássa és elfogadja annak okait. Egyszerűen higgyjük el és kész.

De valamiért az a gyerek mégiscsak hozzánk született, és így most velünk ismétel át valami olyan feladatot az életben, amiben pont az apja és anyja tud neki segíteni.

Megoldás

Mi a megoldás, hogy ne legyen súrlódás? Két dolog: szeretet és bölcsesség.

A szeretet a szülők részéről, amikor azt mondjuk, hogy ugyan sokszor nem értjük a gyereket, hogy mit mond és csinál, de igyekszünk elfogadni, segíteni őt, mert ebben az életben mégiscsak mi vagyunk az anyja és az apja. A gyerek részéről pedig a bölcsesség a megoldás, ha félreteszi az egot, és megérti, hogy mégiscsak a szülei a szülei, és valamit tanulni kell tőlük, hiszen ha nem így lenne, akkor nem ő lenne a gyerek, hanem fordítva. Ha el tudunk idáig jutni, akkor abszolút működő képes lesz a kapcsolat. Ehhez adhat nagy segítséget ha tudjuk a gyerek és a szülők kronobiológiáját (avagy születési adottságát) illetve az egyének sorsfeladatát, mert ezek ismerete mind közelebb vihetnek a megértéshez.

A lényeg, hogy attól, hogy nem értünk egyet, nem kell rosszban lenni, csak más nézőpontból nézni az adott problémát.